A 2011-es évet lezártuk. Előttünk állnak az új kihívások és feladatok, habár Szerbiában a pravoszláv ünnepek miatt mindig egy-két héttel kitolódik a valódi évkezdés. A tavalyi év során olyan kulcsfontosságú események részesei és tanúi lehettünk, mint az új magyar állampolgársági törvény érvénybe lépése, a határon átnyúló magyar-magyar egyeztető fórumok és műhelyek újjáéledése Budapesten, valamint az első valódi, a pártérdekeket háttérbe szorító magyar koalíció, a Magyar Fordulat megalakulására tett szándéknyilatkozat lefektetése, valamint a felsőfokú tanulmányokat folytató magyar fiatalok ösztöndíjazási programjának beindítása. Persze, ha megfigyeljük, akkor szembetűnő, hogy a négyből három az anyaországunknak köszönhető. Hiszen az MNT által folyósított ösztöndíjakból semmi se lenne, ha nincs Magyarország finanszírozása, a másik két témakörről nem is beszélve.
Még mielőtt túlzottan elégedettek lennénk a tavalyi év termésével és a magyar kormány teljesítményével, emeljük ki azokat az emberes pofonokat is, amelyeket a délvidéki magyar közösség elszenvedett. A leglátványosabb mindenek előtt a szerb parlament által a délvidéki magyarokra sütött megbéllyegzés és a magyar kormány csőbe húzása volt. Történt ugyanis, hogy minden diplomáciai fortélyt és manőverezési technikát felhasználva a szerbek zseniális galádságot követtek el. A vagyon-visszaszármaztatásról (restitúcióról) szóló törvénybe beépítettek egy szakaszt, amely egyértelműen a szerbiai magyarság és németség ellen szól, és tulajdonképpen háborús bűnösöknek minősítettek minket. A kollektív bűnösség terhe alatt pedig kizárták a magyarok és németek túlnyomó többségét a vagyon-visszaszármaztatás folyamatából.
Boris Tadić aláírása még meg se száradt a törvényen, amikor a VMSZ újra a délvidéki magyar választók akaratát megkerülve kezdett válaszlépésekbe, mivel a nyilvánosság kizárásával háttéralkudozásba bocsájtkozott a kormánnyal, hiába volt hangos a délvidéki magyar közélet és hiába kérték a magyar szervezetek a nyilvános, közös fellépést. Az eredmény az lett, hogy egy új törvényben ,,kívánták pontosítani” a háborús bűnösök körét, méghozzá a rehabilitálásról szóló törvényben. Hogy miként lehet egyik törvénnyel a másikat ,,felülírni” és összekapcsolni, azt csak a jó ég tudja! Minden esetre (a szerbek sikere ebben rejlik), a Fidesz-KDNP kormány ellenállása pontosan addig tartott, amíg a VMSZ-ből oda nem szóltak: ,,Fiúk, minden rendben lesz, megoldottuk a problémát, nem lesz itt több gond, mehet az IGEN a szerb EU csatlakozásra!”
Felsorolni is nehéz lenne azoknak a kérdéseknek és ún. kiskapuknak a sorát, amelyet a rehabilitációról szóló törvény alkalmazása foglal magába, de egy dolog száz százalékig világos. A vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvény október 6-án, a magyar nemzet gyásznapján érvénybe lépett, a magyarokat háborús bűnösöknek minősítő paragrafusával együtt, mind a mai napig ez a hatályos törvény. Egy betűt, egy vesszőt nem változtattak rajta, és ezzel elégedett a VMSZ, és ha ők elégedettek, akkor a magyar kormány is.
Persze, nem beszélünk azokról, akik ellen nem született ítélet a második háború végén vagy az azt követő időszakban, és mégis vagyonelkobzást hajtottak náluk végre. Talán ők is kérjék a rehabilitálást? Milyen jogon? Nem, ők a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvényre kell, hogy hivatkozzanak, amiben pedig az áll, hogy nem jogosultak a vagyonukra, hiszen nyilvánvalóan az ő rokonuk is szolgált anno a magyar honvédségben! És itt a történet vége. Ne legyen igazam, de amint megkezdődik az egész folyamat, sorban jönnek majd a kétes és kacifántos esetek. És ezen nem tud változtatni a rengeteg pénzért működtetett VMSZ-es ,,jogsegély-szolgálat” sem. Az MRM hamarosan megjelentet egy hosszabb írást, amely remélhetően segít majd könnyebben eligazodni az érintett délvidéki vagy innen elszármazott érintetteknek, akik a bizonytalan kimenetelű rehabilitációs és vagyon-visszaszármaztatási procedúra elé néznek.
A másik méretes pofon az egész országot érintette, hiszen december 9-én Brüsszelben az Európai Unió országai elhalasztották, tulajdonképpen nem szavazták meg Szerbia EU-s csatlakozási folyamatának megkezdését, és az új döntésre majd talán 2012 márciusában kerülhet sor. A szerb kormány pedig ezek után úgy döntött, hogy kitart a végsőkig, nem írnak ki előrehozott választásokat, mivel így még élhetnek egy második eséllyel, és a Demokrata Párt megerősítheti a Szerb Haladó Párttal szembeni jelenleg nem túl vitézes helyzetét. Az MRM csalódott a magyar kormányban, amely a délvidéki magyarok kisebbségi jogainak és gazdasági helyzetének megerősítése vonatkozásában semmiféle feltételt nem támasztott Szerbia irányába. Mozgalmunk konkrétan megfogalmazta ápriisban és december is a sarkalatos pontokat, amelyek terén igenis, a diplomácia eszközöket bevetve, eredményeket lehetett volna máris elérni, mind az egyenlőség megteremtése, mind az anyagi jólét vonatkozásában. Sajnos, márciusig nem várható változás a helyi ,,vezérpárt” és az aktuális anyaországi kormány hozzállásában. Ami az ország EU-s csatlakozását illeti, a politikát nyitott szemmel figyelők rájöhettek, hogy az Észak-Koszovóban felállított úttorlaszok és barikádok az EU számára (köztük Németország számára is) csak ürügy volt, hiszen, ha szerették volna, akkor (igaz, némi konfliktus árán) úgy szétkapták volna az akadályokat, mint az a fajta gyerkőc azt a bizonyos mikulás csomagot.
A harmadik trauma nem is ütéshez, hanem inkább csalánveregetéshez hasonlóan érte az év folyamán végig a délvidéki magyarságot. A szerbiai gazdasági recesszió felgyorsult. A Délvidékre beígért támogatások elmaradtak (hiába siránkoznak folyamatosan a VMSZ vezetői a médián keresztül, annak idején éppen ők ültek a privatizációs titkárság élén, és hagyták kiesni abból a magyarok túlnyomó többségét a magánosításból), a nagyberuházások nem valósultak meg, befejezetlenül állnak (szabadkai népszínház, újvidéki kollégium stb.). Az államelnök kijelentette, hogy 2012-ben a polgárok ne számítsanak munkahelyek teremtésére. Emellett pedig beruházásokat ígért. A kettő nehezen áll össze, de ez a Balkánon már nem furcsa. Tehát, folytatódik az elbocsájtási hullám, munkahelyek szünnek meg, továbbra is magas marad a feketén dolgozók száma, akik után a munkaadók nem fizetnek járulékokat, biztosítást és kényük-kedvük szerint dolgoztathatják őket. Annyi bizonyosnak ígérkezik, hogy a mesterségesen fenntartott dinárárfolyam előbb-utóbb be fog dőlni. Nekünk, magyaroknak azon kell lennünk, hogy kistérségi adottságainkat és munkaszokásunkat kamatoztatva építsünk egymásra, ha kell, akkor a klaszteresedés beindításával és a kisvállalkozások tömegesebb alapításával próbáljuk meg átvészelni a nehéz időket.
A délvidéki magyarság helyzetéről egy tükröt fog képezni a tavaly októberi népszámlálás adatsora is, amely a legoptimistább számítások szerint is a magyarság lélekszámcsökkenését 30 ezer körülire teszi, vagyis nagyjából 260.000 magyar élhet ma Szerbiában. Bizony, azt sem szabad elfelejteni, hogy 2012 a választások éve is lesz. Valószínűleg a legdurvább és legmocskosabb lesz a 2000-es módszerváltás óta. Mi az MRM-ben a realitás talaján mozgunk. Tudjuk, hogy mi vár ránk, mit fog a hatalmához görcsösen ragaszkodó vékony réteg elkövetni annak érdekében, hogy a magyar választópolgárok fel ne rázódjanak a csipkerózsika álmukból. Mi, ennek ellenére, hiszünk a fordulatban, és az önként vállalt feladatainkat el fogjuk végezni. Hisszük, hogy az emberek is rájönnek, attól még, hogy sok a pásztor, nem kell birkává válniuk.
László Bálint
